Az Igazság Fényében – Grál-üzenet, 3. Kötet (e-könyv)

40. Karácsony

SZENTSÉGES ÉJ! Örvendező hálától zengő ujjongó éneklés árasztotta el egykor a Teremtés valamennyi szintjét, amikor a betlehemi istállóban megszületett Jézus, az Isten Fia, és a pásztorok, akiknek a világegyetem e boldog megrendülése alatt levétetett szellemi szemükről a kötés, hogy bizonyságot tehessenek a mérhetetlen történésről, és figyelmeztessék rá az embereket, a félelemtől térdre hullottak a legelőkön, mert erőt vett rajtuk a számukra új, felfoghatatlan.

Félelem volt a pásztorokban, akiket ebből a célból átmenetileg tisztánlátókká és tisztánhallókká tettek. Félelem a történés hatalmasságától, Isten mindenhatóságától, mely közben megmutatkozott! Ezért a fényes magasságokból érkezett hírnök is előbb megnyugtatón szólt hozzájuk: „Ne féljetek!”

Ezek azok a szavak, melyekkel mindig találkozni fogtok, ha a fényes magasságokból érkezett hírnök szól az emberekhez; hiszen a félelem az, amit a földi emberek mindig elsőként éreznek, ha meglátják és meghallják a fenséges hírnököt, amit az erő nyomása vált ki, melynek ilyen pillanatokban bizonyos mértékig meg is nyílnak. Csak a legkisebb mértékig; hiszen, ha az erőből valamivel több lenne, akkor annak már agyon kellene őket nyomnia, és el kellene őket égetnie.

Pedig örömnek, nem félelemnek kellene lennie, ha az emberi szellem a fényes magasságok felé törekszik.

Nem az egész emberiségnek nyilatkoztatott ez ki a szent éjjelen! A csillagon kívül, mely durvaanyagúlag vált láthatóvá, a földi emberek közül senki sem látta a fényes hírnököket és az őt körülvevő fényes seregeket. Senki nem látta és nem hallotta, csak néhány erre a célra kiválasztott pásztor, akiket egyszerűségükben és a természettel való szorosabb kapcsolatuk miatt erre a legkönnyebben meg tudtak nyitni.

És az ilyen jelentős híradások itt, a Földön sosem történhetnek másképpen, mint azon kevesek által, kik erre kiválasztatnak! Erre mindenkor gondoljatok; hiszen a törvényszerűséget a Teremtésben nem lehet miattatok megszüntetni. Ne építsetek tehát fantáziaképeket sok olyan történésről, mely soha nem folyhat le úgy, ahogy azt ti gondoljátok! Ezek csöndes követelések, melyek sosem igaz meggyőződésből erednek, hanem a rejtett hitetlenség és a szellemi restség jelei, mely Üzenetem Igéjét nem úgy fogadja be, ahogyan azt az Ige megkívánja, hogy elevenné válhasson az emberi szellemben.

Akkoriban hittek a pásztoroknak, legalábbis egy rövid időre. Ma az ilyen embereket csak kinevetik, őrülteknek tartják, vagy egyenesen csalóknak, akik földi előnyökre akarnak így szert tenni, mivel az emberiség túlságosan mélyre süllyedt ahhoz, hogy a fényes magasságokból érkező hívásokat még igaznak tudja elfogadni, ha az emberek maguk nem hallhatják és nem láthatják.

Hát azt hiszitek emberek, hogy most Isten mély bukásotok miatt áthágja a tökéletes törvényeket a Teremtésben csak azért, hogy titeket szolgáljon, hogy áthidalja a ti saját hibátokat, kiegyenlítse a ti lelki restségeteket? Törvényeinek a tökéletessége a Teremtésben mindig érinthetetlen és az is marad mindig, megváltoztathatatlanul; hiszen Isten szent Akaratát hordozzák!

Így most a nagy híradások sem játszódhatnak le másképpen a Földön, melyekre vártok, mint abban a formában, melyet már régóta ismertek, melyet ti is elismertek, amennyiben régen történtek.

Az úgynevezett jó keresztény minden további nélkül istenkáromlónak nevezné az olyan embert, és nagy bűnöst látna benne, aki azt merészelné állítani, hogy Jézus, az Isten Fia születésének hírüladása a pásztoroknak mese.

Ám ugyanez a keresztény heves felháborodással utasítja vissza a jelenkori hírüladásokat annak ellenére, hogy ezek azonos módon, az erre a célra kegyelemben részesített emberek által adatnak, és a közvetítőket minden további nélkül még istenkáromlóknak is nevezi, a legkedvezőbb esetben talán csak fantasztáknak vagy betegeseknek, nagyon gyakran megtévesztett embereknek.

De gondoljátok végig ti magatok, hogy hol itt az egészséges gondolkodás, hol a szigorú logika és hol az igazságosság? Egyoldalúak és betegesen korlátoltak a szigorú hívők e nézetei, ahogy szívesen nevezik önmagukat. Ám ez a legtöbb esetben szellemük restsége és az abból mindig következő emberi önhittsége a szellemileg gyengéknek, akik azon fáradoznak, hogy legalább még látszatra görcsösen belekapaszkodjanak valamilyen korábbi történés egyszer már megtanult, önmagukban azonban soha át nem élt pontjába, ám hogy szellemileg előrelépjenek, arra egyáltalán nem képesek, és ezért utasítanak vissza minden új kinyilatkoztatást.

A hívők közül ki sejtette már meg egyáltalán Isten nagyságát, mely abban a történésben rejlik, mely az Isten Fia megszületésével azon a szent éjjelen csendben lejátszódott. Ki sejti a kegyelmet, melyben így a Földnek ajándék gyanánt része volt!

Akkor örömujjongás volt a szférákban, ma szomorúság. Csupán a Földön igyekszik oly sok ember magának vagy másoknak örömöt szerezni. Ám ez mind nem olyan értelemben történik, ahogy annak történnie kellene, ha a felismerés vagy egyáltalán Isten igaz fogalma megmozdulna az emberi szellemben.

A valóság legcsekélyebb megsejtésekor az történne az emberekkel, mint a pásztorokkal, igen, a történés fennköltsége miatt nem is lehetne másképpen: azonnal térdre borulnának … a félelemtől! Hiszen a megsejtésben éppen a félelemnek kellene elsőként nagy erővel feltámadnia, és a földre kényszerítenie az embereket, mert Isten megsejtésével megmutatkozik a nagy vétek is, melyet az ember a Földön magára vett, már csupán a közönyével is, ahogyan Isten ajándékait fogadja, és cserébe értük Isten szolgálatában valójában semmit sem tesz!

Hát nem különös, hogy minden ember, aki azt akarja, hogy a karácsonyi ünnepek egyszer kivételesen igazán hassanak rá, lélekben megpróbálja magát a gyermekkorába képzelni!

Ez elég világos ahhoz, hogy annak jeleként lehessen tekinteni, hogy érzésével felnőttként egyáltalán nem képes átélni a karácsonyi ünnepeket! Ez annak a bizonyítéka, hogy valamit elvesztett, ami gyermekkorában még megvolt! Hát miért nem gondolkodtatja el ez az embereket!

Ismét a szellemi restség az, mely megakadályozza, hogy komolyan foglalkozzanak ezekkel a dolgokkal. „Gyerekeknek való” gondolják, és a felnőtteknek egyáltalán nincs rá idejük! Nekik komolyabb dolgokkal kell foglalkozniuk.

Komolyabb dolgok! E komolyabb dolgokon csupán a földi dolgok utáni hajszát értik, tehát az ész munkáját! Az ész gyorsan jó messzire visszaszorítja az emlékeket, nehogy elveszítse kiemelt fontosságát, ha az érzésnek egyszer tér adatik!

E látszólag oly jelentéktelen tények mindegyikében a legnagyobb dolgokat lehetne felismerni, ha az ész legalább időt adna rá. De fölényben van, és ezért harcol bevetve minden ravaszságot és álnokságot. Vagyis nem az ész, hanem valójában az harcol, ami azt eszközként használja, és mögötte rejtőzködik: a Sötétség!

Nem akarja megengedni, hogy az ember rátaláljon emlékeiben a Fényre. És hogy a szellem mennyire vágyik arra, hogy megtalálja a Fényt, új erőt nyerjen belőle, azt arról ismeritek föl, hogy a gyermekkori karácsonyok emléke meghatározhatatlan, majdnem fájó vágyakozást ébreszt, mely sok embert hosszabb-rövidebb időre el tud érzékenyíteni.

Ez az elérzékenyülés az ébredés legjobb alapjává válhatna, ha felhasználnák, azonnal és teljes erővel! De sajnos ilyenkor a felnőttek már csak ábrándozásokba merülnek, miközben a felfelé emelkedő erő elfecsérlődik, elvész. És az ábrándozásokban az ember az alkalmat is elszalasztja anélkül, hogy az bármi hasznot hozhatott volna, vagy felhasználhatták volna.

Még ha jó néhány ember ejt is közben egy-két könnyet, szégyelli őket, megpróbálja eltitkolni, hirtelen összeszedi magát, amiben gyakorta valamiféle öntudatlan dac ismerhető fel.

Milyen sokat tanulhatnának az emberek mindebből. Nem véletlenül szövődik a gyermekkor emlékeibe a csöndes mélabú. Ez annak az öntudatlan utóérzete, hogy valami elveszett, ami űrt hagyott maga után, hogy már nem képes gyermekien érezni.

De bizonyára gyakran megfigyeltétek, milyen csodálatosan és üdítőn hat minden olyan embernek már a puszta jelenléte is, akinek szeméből olykor olykor gyermeki ragyogás árad.

A felnőttnek nem szabad elfelejtenie, hogy ami gyermeki, az nem gyerekes. De talán nem tudjátok, hogy a gyermeki miért tud így hatni, hogy mi is tulajdonképpen! És miért mondta Jézus: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek!”

Hogy a mélyére hatoljatok annak, ami gyermeki, mindenekelőtt azt kell tisztáznotok, hogy a gyermeki egyáltalán nem kötődik a gyermekhez magához. Minden bizonnyal ti magatok is ismertek gyermekeket, akikből hiányzik a valódi gyermeki szépség! Léteznek tehát gyermekek gyermekiség nélkül! Egy kárörvendő gyermek sohasem fog gyermekien hatni, ugyanolyan kevéssé egy illetlen, valójában neveletlen gyermek!

Ebből világosan kitűnik, hogy a gyermekiség és a gyermek két egymástól független dolog.

Az, amit a Földön gyermekinek neveznek, a Tisztaság hatásából sarjad! Egy magasabb, nem csupán földi és emberi értelemben vett tisztaságéból. Az az ember, aki az isteni Tisztaság sugarában él, aki helyet ad önmagában e Tisztaság sugarának, magáénak mondhatja a gyermekit is, akár kora gyermekkorában vagy már felnőttként.

A gyermekiség a benső tisztaság eredménye, vagy annak a jele, hogy az ilyen ember a Tisztaságnak szenteli magát, azt szolgálja. Mindezek csupán különböző kifejezésmódok, a valóságban azonban mindig ugyanazt jelentik.

Tehát csak egy bensőjében tiszta gyermek tud gyermekien hatni, és egy olyan felnőtt, aki őrzi magában a tisztaságot. Ezért hat üdítőn és életet sugárzón, és ébreszt bizalmat is!

S ahol megtalálható az igazi Tisztaság, bebocsátást nyerhet a valódi Szeretet is; hiszen az isteni Szeretet a Tisztaság sugarában működik. A Tisztaság sugara az útja, amelyen halad. Másmilyen úton nem lenne képes járni.

Aki bensőjébe nem fogadta be a Tisztaság sugarát, ahhoz sohasem tud eljutni Isten Szeretetének a sugara!

Ezt sose feledjétek, és karácsonyi ajándékként tegyétek magatoknak azt a fogadalmat, hogy megnyíltok a Tisztaság előtt, hogy a Sugárzó Csillag ünnepén, mely az isteni Szeretetben rejlő Rózsa ünnepe, a Szeretet sugárzása a Tisztaság útján eljusson hozzátok!

Akkor ünneplitek majd meg a szent éjjelt helyesen, Isten Akarata szerint! Ezzel igaz köszönetet mondotok Isten felfoghatatlan kegyelméért, melyben a Földet a szent éjjelen újra és újra részesíti!

Sok istenszolgálatot ³ tartanak manapság az Isten Fia születésének emlékére. Fussatok végig lélekben vagy akár emlékeitekben a szertartások sok-sok fajtáján, s közben hagyjátok, hogy érzésetek beszéljen, s majd határozottan elfordultok ezen összejövetelektől, melyeket istenszolgálatoknak neveznek!

Az első pillanatban az ember meghökken, hogy így beszélek; nem tudja, mit akarok mondani. De mindezt csak azért, mert eddig sosem vette magának a fáradságot, hogy elgondolkodjék az „istenszolgálat” szón, és azután azt összehasonlítsa a folyamatokkal, melyeket istenszolgálatnak neveznek. Egyszerűen elfogadta, mint sok minden mást, ami szokásként már évszázadok óta létezik.

Pedig az „istenszolgálat” oly egyértelmű, hogy téves értelemben még csak nem is lehet felhasználni, ha az ember közönyösen egyre újra minden további nélkül át nem veszi, és tovább nem folytatja az évszázados szokást. Az, amit ma istenszolgálatnak neveznek, az a legjobb esetben egy ima, s vele együtt azon szavak magyarázatának emberi kísérletei, melyeket mint amit Isten Fia mondott, emberi kéz csak később írt le.

Ezen a tényen semmit sem lehet változtatni, egyetlen ember sem mondhat ellent ilyen kijelentéseknek, ha becsületes akar maradni önmagával szemben és azzal szemben, ami ténylegesen megtörtént. Mindenekelőtt akkor, ha nem marad túl rest, hogy alaposan átgondolja, és nem használ üres szólamokat, melyeket másoktól kapott, hogy önmagát igazolja.

És mégis, jellegével éppen az „istenszolgálat” szó sokkalta élőbb, és önmaga által oly világosan beszél az emberekhez, hogy már egy kis érzéssel is aligha lehetne olyasvalamire használni, amit az ember ma még jelöl vele, jóllehet a földi ember nagyon haladónak tekinti magát.

Élővé kell immár az istenszolgálatnak válnia, ha a szónak valóssággá kell válnia mindazzal, amit magában hordoz. Az életben kell megmutatkoznia. Ha azt kérdem, mit értetek ti, emberek, a szolgálaton, tehát a szolgáláson, akkor senki sem lesz, aki mást mondana, mint hogy:dolgozni! Ez már egészen világosan benne van a „szolgálat” szóban, és más valamire egyáltalán nem is lehet gondolni.

Az istenszolgálat a Földön természetesen nem jelent mást, mint itt a Földön Isten törvényeinek az értelmében dolgozni, bennük vibrálva földileg tevékenykedni. Isten akaratát a Földön cselekvésbe átültetni!

És ez mindenhol hiányzik!

Ki igyekszik földi tevékenysége közben Istent szolgálni? Mindenki csak magára gondol, részben azokra, akik földileg közel állnak hozzá. De azt hiszi, hogy Istent szolgálja, ha imádkozik hozzá!

Gondolkodjatok csak el egyszer ti magatok, hogy közben voltaképpen miben is rejlik az istenszolgálat? Hiszen ez minden, csak nem szolgálat! Ilyen a ma úgynevezett istenszolgálatnak az a része, mely az imát foglalja magába. A másik része, az emberi kéz lejegyezte Igének a magyarázatát azok esetében, akik valóban igyekeznek megérteni azt, ismét csak tanulásnak lehet tekinteni. A közönyösek és a felületesek semmiképpen sem jönnek számításba.

Egyáltalán nem igazságtalanul mondja az ember: istenszolgálatot „meglátogatni” vagy azon „részt venni”. Ezek a helyes megnevezések, melyek önmagukért beszélnek!

Az istenszolgálatot azonban az embernek magának kell végeznie, és közben nem szabad kívülállónak maradnia. „Imádkozni” nem azt jelenti „szolgálni”; hiszen az imádkozásnál az ember általában kapni akar valamit Istentől, Istennek kell érte valamit tennie, ami végeredményben elég messze áll a „szolgálás” fogalmától. Tehát az imádkozásnak és az imának semmi köze sincs az istenszolgálathoz.

Ez minden további nélkül érthető lesz minden ember számára. Hiszen kell, hogy mindennek, amit az ember a Földön tesz, értelme legyen, nem élhet vissza a neki ajándékozott nyelvvel anélkül, hogy az kárt ne okozna neki. Hogy nem szerzett semmilyen tudást a hatalomról, ami az emberi szóban is benne rejlik, az még nem védi meg attól.

Az ő hibája, ha ezt elmulasztja! És a téves szóhasználat kihatásainak alá van vetve, ami támogatás helyett akadállyá változik számára. A Teremtés összes ős-törvényének az önműködő szövése nem áll meg az emberek mulasztásai előtt, és nem késlekedik miattuk, hanem minden, ami a Teremtésbe lett helyezve, a legtántoríthatatlanabb pontossággal halad a maga útján.

Ez az, amire az emberek sosem gondolnak, és ezért is – saját kárukra – nem veszik figyelembe. Pedig mindig a megfelelő módon hat ki még a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgokban is.

Az összejövetelek önmagukban véve téves „istenszolgálat” elnevezése is sokban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek nem valósították meg Isten igaz szolgálatát, mert mindenki azt hitte, hogy már mindent megtett azáltal, hogy azon részt vett, ami sosem volt Isten igaz szolgálata. –

Nevezzétek az összejövetel óráját Isten közös tiszteletének, ez legalább közelebb jutna az értelméhez, és egy bizonyos fokig igazolná is a külön órákat, habár Isten tisztelete benne lehet és kifejezésre juthat minden pillantásban, minden gondolatban és cselekedetben.

Oly sok ember fogja most valószínűleg azt gondolni, hogy ez egyáltalán nem lehetséges anélkül, hogy mesterkéltnek, túlságosan akartnak ne látszana. Ez azonban nincs így. Minél jobban áthatja az embert Isten igaz tisztelete, annál természetesebbé válik minden cselekvésében, sőt még legegyszerűbb mozgásában is. Akkor majd őszinte hálát fog Teremtője iránt érezni, és a legtisztább formában fogja élvezni a kegyelmeket.

Ma tehát, a Karácsony Ünnepén, képzeljétek bele magatokat valamilyen földi istenszolgálatba.

Ujjongó hálának, boldogságnak kellene vibrálnia minden szóból a kegyelemért, melyben Isten egykor így részesítette az embereket. Ha e kegyelmet valaki az emberek közül egyáltalán értékelni tudja; hiszen az emberi szellem nem képes arra, hogy teljesen felfogja annak valódi nagyságát.

De ezt hiába keresni bárhol is. Hiányzik a boldog lendület a fényes magasságok felé! Nyoma sincs a hála ujjongásának. Gyakran még valamiféle nyomás is érezhetővé válik, melynek eredete a csalódásban van, melyet az ember nem tud megmagyarázni.

Csak egy valamit lehet mindenhol megtalálni, valamit, ami a különböző felekezetek istenszolgálatának a jellegét úgy jeleníti meg, úgy jellemzi, vagy az istenszolgálatban lüktető hallható megtestesülésére kényszerít, mintha a legélesebb palavesszővel vésték volna be: valamennyi prédikáló hangjában egyhangú, mélabús csengés hallik, mely a folytonos ismétlés miatt fárasztó, és úgy borul a szunnyadó lelkekre, mint egy szürke fátyol.

Ám olykor mégis rejtett panasz cseng ki belőle valami elveszett után! Vagy valami után, amit az ember nem talált meg! Csak menjetek magatok oda, és hallgassátok meg. Mindenhol megtaláljátok e különös, feltűnő dolgot!

Ezt az emberek nem tudatosítják, hanem ahogy mondani szokás; ez egyszerűen megtörténik velük!

És ebben igazság rejlik. Ez akaratlanul a szónokból adódik, és nagyon világosan mutatja, hogy milyen jellegben rezeg az egész. Örömteli felfelé szárnyalásról szó sem lehet, tüzes fellángolásról sem, hanem olyan ez, mint bágyadt, fénytelen dagály, melyben nincs annyi erő, hogy szabadon áttörjön felfelé.

Ahol a beszélő nem ölti fel az istenszolgálat bágyadt, fénytelen vibrálását, ha ettől érintetlen marad, ami bizonyos langyossággal vagy tudatos félreállással egyezne meg, ott a szavak mind túlzottan ájtatosnak tűnnek, amit olybá kell venni, mint pengő ércet, mely hideg, melegség, meggyőződés nélküli.

Mindkét esetben hiányzik a meggyőződés izzása, hiányzik a győzedelmes tudás ereje, mely örömteli ujjongással akar róla hírt adni minden embertársának!

Ha úgy, mint ahogy az „istenszolgálat” szónál, félrevezető elnevezést használnak valamire, aminek más a tartalma, mint amit a szó jelent, akkor ez a hiba kihat. Az erőt, mely közben keletkezhetne, már eleve megtöri a téves elnevezés használata, semmilyen valóságos, egységes rezgés nem tud feléledni, mivel a használt kifejezés által egy másmilyen fogalom keletkezett, mely azután nem teljesül. Az istenszolgálat végzése ellentétben áll azzal, amit az „istenszolgálat” szó minden egyes emberi szellem legbensőbb érzésében kép formájában felébreszt.

Menjetek és tanuljatok, és hamar fel fogjátok ismerni, hol kínálják az élet igaz kenyerét. A közös összejöveteleket használjátok mindenekelőtt úgy, mint Isten fennkölt tiszteletének óráit. De Isten szolgálatát mutassátok létetek teljes működésével, magában az életben; hiszen így kell Isteneteknek szolgálnotok, hálásan, örvendezve a kegyelemért, hogy szabad léteznetek!

Tegyetek mindent, amit gondoltok és cselekedtek Isten szolgálatává! Ez majd meghozza azt a békét, melyre vágyakoztok. És még ha az emberek zaklatnak is titeket, legyen ez irigységből, rosszindulatból vagy alacsony szokásokból, a békét mindig magatokban hordozzátok, és ez segít legyőzni végül minden nehézséget!